AVANTGÁRD, NEOAVANTGÁRD
valamint
POSZTMODERN ELÖZMÉNYEK.



A művészi múlt felszámolása
a tiszta vizualitás jegyében.
A mellécsomagolt eszmeiség megjelenése.

Csak mások ellenében lehetünk önmagunk ?

A következőkben megnézzük a XX századelő avantgárdja ahogy egyre fokozottabban elutasitja a múlt művészetét, elérkezve a tiszta vizualitás képzetéig, illetve a szándékos és agressziv múlt-felszámolás meghirdetéséig. Aztán másfél évtized sem telik el, és az avangárd is múlttá válik... Lentebb megvizsgáljuk a század első valamint második fele egy-egy jellemzőbb szeletét, kiemelve a különbségeket, modern és posztmodern közt.

Az igy kitűzött időszakokat vizsgálva azonban, meglepetésre, habár találunk különbségeket, sok a hasonlóság. A kezdeti avantgárd után az 50-es 60-as évek neoavantgárdját eléggé hasonlónak találjuk. A posztmodern konceptuális alkotások a század utolsó harmadában jelennek meg, de előképeit, pl. a kollázst a századelő avantgárdja is tartalmazza, ahogy mindezt alább példákkal illusztrálva látni fogjuk.

A 60-as években több kritikus korának neoavantgárdját nem tartotta autentikusnak, mivel a művészek a századelő úttörőinek követőiként, nem alkottak volna gyökeresen újat. És azért sem, mert ezek a művek útja már rövid időn belül a fényes tárlatokba, múzeumokba vezetett. Igaz, ma viszont a neo-avantgárdnak ezt epigon jellegét is pozitivebben értékelték át a művészet történelmének irói.

Amig a modern felfogás a művészet folytonos megújulását hajszolta, a posztmodern kor közönsége (és kritikusa is remélhető) már nem azt keresi, hogy hol a művészet, hanem azt, hogy mi a szép. Azzal együtt, hogy a szép eszméje is változhat az idők során. De ez már nem az az eddigi öncélú változás, változtatás.

Nos világossá lett mára, hogy nem követelhetjük meg, hogy egy művész állandóan újat alkosson, drasztikusan elfordulva az addigiaktól. Egy művésznek nem kell stílus feltalálónak is lennie, viszont a hozzáadott eszmeiség úgy tünik szükségeltetik, és ennek kell újnak lennie. Ettől még a legtöbb művész, a kiállításokon résztvevők - a kritikusok és a média elvárásának is megfelelően - igyekeznek új modorban alkotni ma is, néha ezzel pótolva a kevesebb eszmeiséget.

Ha az olvasó a jobboldali szöveget és diasorozatot olvasta már, itt egy elméletibb jellegü kirándulás vár rá. A kérdés az, a képzőművészetnek mennyiben vált feladatává, mennyire tartozik hozzá az, hogy ne csak az úgymond látható formákkal foglalkozzon, hanem az elvontabbakkal is, ahogy ez az avantgárd története során megtörtént. Van-e formajegye, illetve kialakitható-e formája a sebességnek, a haladásnak, pl. a társadalmi haladásnak ?Van-e nyugtalanság, vagy rémület forma, anélkül, hogy konkrét valós, organikus témákon keresztül kellene azt szemléltetni ? De ugyanezt megkérdezhetjük a monumentális, időtálló avagy a tovatűnő, pillanatnyi formákkal kapcsolatban is. Ábrázolhatók-e ezek úgy, hogy kevésbé kössük öket, az ezeket konkrétan bemutató eseményekhez, tárgyakhoz ?

Amit láttunk a XX század első felében, az azt mutatja, hogy a művészet ezeknek az elvontabb formáknak, ideáknak megfelelő konkrét grafikus formáit megkereste, megtalálta, vagy éppen létrehozta és megmutatta nekünk. Tette ezt elöször a festői forma és stilusjegyek, ábrázolási módszerek átalakításával illetve újak létrehozásával. Ezen az úton maga a forma lett tartalom amit kaptunk. Bebizonyosodott, hogy figurativ téma nélkül is lehet szépséget létrehozni, jóllehet ehhez is szükségeltetik festői tehetség. Tette ezt másodszor - és ez most posztmodern szemszögből is fontos - egyszerüen a kivánt eszme kinyilvánításával, a művészi akarat közlésével, akár kiáltvány, akár egyénibb nyilatkozatok, irások által. Nem szabad arra gondolnunk természetesen, hogy akár a szotárban egy egy grafikus jel egy egy eszmét jelentene, az ilyen értelmezéstől az alkotók mindig is elhatárolták magukat. De ahogy láttuk nem egy müvészeti mozgalom vagy alkotó a fenti megfeleltetést szavakban is alakitotta, vagy épp létrehozta a művészeti céljainak ismertetésével. Ha pedig nem ő teszi meg, a műkritikusok mindenképp megteszik...

 

Arra az eredeti kérdésre, hogy mennyiben lehet épp a képzőművészet feladata az elvont - úgymond láthatatlan - fogalmak tisztán vizuális eszközökkel történő ábrázolása, a filozófia már régebb választ sejtet, amennyiben azt mondja, hogy a konkrét világ látható formái is elvonatkozatatások, föleg ahogy müvészetben hagyományosan vagy újabban láttuk. És fordítva az elvont formák, ideák is mint pl. a sebesség, haladás, nyugtalanság, rémület, stb. a látható konkrét formákból jönnek létre egyrészt, de az is igaz, hogy másrészben érzéseink, tanult módszereink, akaratunk révén hozzuk létre öket. De ha meggondoljuk, ez utóbbiak is elemei úgy a műalkotás folyamatának, mint a művek befogadásának. A tárgyi formák és az elvont formák, ideák közt nincs éles határ - ez egy posztmodern gondolat, hogy azért a témánknál is maradjunk. Eredetük is közös, és mindkettő csak az ember alkotta szellemiségben létezik. A tárgyaknak a látásunk és annak feldolgozásától mentes "igazi", önmagában való formáját nem ismerhetjük meg, habár a tudomány közelíthet ehhez.

Az avantgárd korszaka dióhéjban

Franz Marc expresszionista lovaival a szecesziós formákból, szimbolikus tartalmakból indul el, élesebb vonalakkal, felfokozott a színekkel keres új utakat.

A XX század elején a művészeti irányzatváltások, stilusváltások addig nem tapasztalt hevességgel követték egymást. Itt részletekbe bocsátkozni nem célunk, de azért felvázolható, ahogy a festészet a tiszta vizualitásig eljut, majd újabb gyökeres formai változtatás helyett a mögöttes - tudatos vagy tudatalatti - müvészi gondolattal foglalkozik.

Braque zenei objektumokat bemutató képe (1912-ből), a szigorúbb, racionálisabb kubizmus jegyében elemi formákra redukálja a tárgyakat, szineit visszafogja, tudományos vázlat szerüen (jóllehet tagadtak a tudománnyal való bármi kapcsolatot). De a szinek harmoniája, az arányos kompozició elragadóvá teszi a képet, persze, ha a kubista látásmódon felül tudunk emelkedni, ami a korabeli közönségnek sem sikerült könnyen.

Apollinaire irja, hogy a művészet eljutott a tiszta vizualítás korába, nincs a képen semmi elmesélhető, a tiszta formák, szinek, arányok az ami domináns. Malevics: fekete négyzet fehér keretben. Vizualitás a maximumon, irodalmiság nulla. Szuprematizmus. És ez a csúcs, innen nincs tovább.

És mégis van. A zürichi Voltaire Kabaréban, Hugo Ball bolondot járatja a kubizmussal. Más ma már ismert dadaista művésszel, a háborús bevonulás elöl menekülve kabarét tart, a háború mindent értelmetlenné tett, a művészeti törekvések hiábavalók, a tudomány harckocsit gyártott, művészet nincs, jobban mondva, bármi lehet művészet ezentúl. Verdunban, a "vérszivattyúban" 300.000 ember esik el, köztük az önként jelentkező Franz Marc. A kabaré tiltakozás is.

Picabia Erotikus parádéja kifiguráz tudományt, technikát, érzéseket. A dada nem újit formailag, inkább szellemileg, témája szerteágazóbb és még mulattani is tud.A háború alatt és közvetlen utána szélesedik ki ez a mozgalom, nemzetközivé lesz, pl. Berlinben a politika dominál, és mindenütt sikert arat a közönség soraiban is. A képek mellett, a bohóckodó kabaréval, az értelmetlennek tűnő versekkel, zajos zenével. Szakit a múlttal, de bölcsen nem jelőli meg a jövő irányát, nem is akarja azt megszabni.

És ezután a béke. A dada elveszti aktualitását, a szürrealizmusba megy át, ami átveszi tőle a véletlenszerű verselést, pontosabban a tudatalattiból eredő alkotás folyamatát. Rene Magritte képén első látásra egy hétköznapi tárgy objektiv képe. Azt kapod amit látsz, ez egy pipa. Vagy mégse ? Tagad és humorizál a felirat: Ez nem pipa. Persze, hogy nem, ez a pipa képe. Mi az igaz és mi a hamis, nehéz eldönteni, ez már a posztmodern relativizmus csirája...

+DIA Az avantgárd dióhéjban. 19 darab kép, 19 szövegrészlet. Amit figyelünk itt: ami az avantgárd szinte valamennyi stílusában közös, a támadás a múlt ellen, és a jővőt irányítani akaró eszméik. A festői stílusváltások mellett, a mozgalmi jelleg, az aktivizmus kiszélesedését követhetjük végig. A hagyományos ábrázolástól az u.n. tiszta művészi formákig, majd a tiszta vizualitásból át a szellem területére. A művek irodalmisága, a történet, a valós témák ábrázolása megszünik, de a mű kap egy háttér eszmeiséget, aminek ismerete szükségesnek tünik a mű felfogásához. Szándékosan nem műélvezetet mondtam, a műveknek az avantgárdban nem annyira van élvezeti jellege. Ahogy a dadaista Duchamp mondta, a csupa retina festészete után, a festők visszaszerezték az összetett és most szürreálisan ellentmondásos képet. Ugyanakkor megjelenik a fogalmi, konceptuális festészet csirája is, ami a posztmodern művészet jellemzője lesz. De aztán egy időre minden elhalványul, a totalitárius rezsimek mindezt elfajzott művészetnek nyilvánitják...

De mindezek a törekvések, éppen a teljes kifejlődésük - háború, politika stb - akadályoztatása miatt is, a XX sz. második felében újra élednek és hasonló periódusok zajlanak le. Előbb újra a formai újdonságok jelentkeznek, néha szélsőségesebb módon. A festők kiaknázzák mindazt amit kihagyott mellékágon a századelő. Majd a 60-as években visszatér az inkább figurativ világ, vagy ha nem figurativ téma, akkor a konkrét világi tárgyak használata, ami mellé viszont illik új elméleteket, eszmei törekvéseket kapcsolni, ami a kornak is megfelelő (a világ megváltása pedig a szórakoztató filmek területére szorult vissza). És úgy látjuk, az avantgárdbeli szélsőséges kreativitásnak a magasztalása után, amit a festők gyakoroltak, a kritikusok pedig - és nem is jogtalanul - dicsértek, már visszatértünk az ábrázolás területére. A visszatérés folytatódik, és nemcsak az utóbbi század művészet fogalma, hanem a szép irányában is.

 

A Neoavantgárd dióhéjban

Amit a századelő újítói kihagytak, azzal kezdődött a neoavantgárd, a szélsőséges formai újításokkal. Ennek pl. az absztrakt expresszionizmus a tipikus képviselője, Jackson Pollock akciófestészete és persze, nagyon sokan mások. Majd a tárgyi és figurális fordulat, és - mintegy a század közepi filozófiai nyelvi fordulatok ellensúlyozására - a képi fordulat van kibontakozóban. A képzőművészet sajátos nyelve és nyelvi logikájának filozófiai tanulmányozása után itt az ideje a képzőművészet saját képi logikáját is feltárni.

A figurális irányába történő képzőművészeti viszatérés a XX sz végén történt meg. A fentebb emlitett pozitiv és optimista felhangú mondat - a visszatérés folytatódik, és nemcsak az utóbbi század művészet fogalma, hanem a szép irányában is - igaz. Kérdés viszont mit vesztünk a művészet fogalmának újabb változásával. Ha a századelő avantgárd tiszta vizualitását és újításait nézzük és az átlagpolgár izlésével mitsem törödő vizuális kisérleteket - Picasso és Braque pl. 10 évig nem is állított ki nyilvánosan a kubizmus periodusában - akkor mindez ma a múlté. A képzőművészet a neoavantgárd nyomán és után, újból szolgáló lett, akár reneszánsz előtt. A termékei a kereskedelem, a vizuális fogyasztás, a reklám céljait követik. Ettől ugyanúgy lehetnek művészi, esztétikai szépségű alkotások, de ez a világ már más sok tekintetben. Nem jobb, nem rosszabb. De más. Ezt a történetet nézzük végig itt.

 

 

A posztmodern művészet.

A posztmodern művészet szembehelyezkedik a modernista művészettel, amely figyelmét leszükitette a tiszta formák és tiszta technikák művelésébe, tanulmányozásába. Ugyanakkor felkívánja számolni a megosztottságot a művészet, populáris kultúra és a média közt, vagyis utóbbiak eddig "alacsony" rangú művészetek is egyenrangúakká lesznek az eddigi "magas" művészetekkel. Nem zárja le a a műfaji és stilus határokat sem, támogatja a sokszínűséget, a változatos anyag, média, és formák használatát, sokszor mindezt a paródia, a humor és irónia szemüvegén keresztül.

 


























 


szoveg