Az alapvető fogalmak meghatározathatóságáról posztmodern szemmel.

A filozófia nagyon rég óta próbál választ adni az olyan kérdésekre mint pl. „Mit értünk az igazság fogalmán”, „Mi a művészet”, „Mi a szép”, „Mi a művészi szép”, vagy  épp ahogy fentebbről láttuk, „Mi a rút”, stb.

Hasznos-e a meghatározás ?

A probléma az, hogy pl. akárhányszor is kialakult egy elfogadható meghatározás, pl. arra a kérdésre, hogy mi a művészi szép, mitől lesz művészi színvonalú egy alkotás, nemsokára olyan elismert műalkotások jelentek meg, amelyek kibújtak a meghatározás alól.

Márpedig a XX század első felében és később is, a művészek valóságos sportot űztek a határok áttöréséből, újabb és újabb szabadságfokok kivívásából. Ez egyébként az egyik fontos jellemzője a modern művészetnek.

Filozófus, esztéta legyen a talpán aki ezzel lépést tud, lépést tudott tartani.

A posztmodern időkben erre feldatra már kevésbé válalkoztak, a problémát új szemszögből közelítették meg. A megoldás dióhéjban elmondva : minden kornak minden népnek más a szépség eszménye, az esztétikai szépség fogalma is változó. A művészi alkotásnak, a művészi szépnek pedig nincs egységes definiciója, nincs tulajdonság ami minden művési alkotásban közös, de ugyanakkor az elmondható, hogy sok tulajdonság közös van a műalkotások egy-egy csoportjában. Ezt fejtjük ki a következő részekben itt.

 

 

 

 

 

 

Az eszményített fogalmak elsődlegességének  posztmodern megkérdőjelezése.

Abszolut értékek kontra minden relativ

A különféle korok filozófusai, teológusai az eszmék közt sorrendet állítottak fel, a hierarchia csúcsára helyezték azokat, amelyeket jobban értékeltek, amelyek a világ jobbításához vezetnek, a nem-tetszőket pedig egyszerűen úgy fogták fel, mint jó tulajdonságok hiányát.  A posztmodern kevésbé hierarchikus, a nem-tetsző tulajdonságoknak is igyekszik ugyanolyan helyet adni.


Auguste Rodin, Danaida, 1889

 

Példaként vegyük a szépség fogalmát, azért is mert mindenkihez közelálló fogalom, és illusztrációkra is jó alkalmat ad.

Platón a Szépséget helyezte a legmagasabb polcra az eszmék közt, amibe a Jóságot és Igazságot is belefoglalta. Itt most egy modern kori, XX századi filozófust, a szépséggel foglalkozó tudomány jeles művelőjét Benedetto Croce-t is idézzük, aki egyébként a művészet fő jellegzetességeként az u.n. kifejezést jelölte meg. Az esztétikai értelemben vett szépséget sikeres kifejezésnek nevezi, és ez az, ami egy sikerült műalkotás velejárója.

Ezzel szemben a Csúf sikerületlen kifejezés. De, amíg a szépségből, a sikeres műalkotás szintjéből egyetlen van, ennek tagadásából, a kevésbé tökéletes, a nem sikerült műalkotás akárhány színvonalon állhat, onnan kezdve, hogy csak kevés hiányzik az eszményi kifejezés szintjéből, vagy éppen nagyon is sikertelen. Amíg a Szépség tehát egy minőségi szint, addig Csúf akárhány lehet.

Amíg a Szép tehát abszolút egy tulajdonság, ugyanis vagy művészi kifejezési szinten van egy alkotás, vagy nincs, addig a Csúfból  több szint is van, éspedig mint a Szép gyengébb vagy erősebb ellentéte, ami Szép több-kevesebb hiányával irható le.

+TEXT   Platónra visszatérve, egy állítása szerint a rútnak nincs olyan elvont fogalma, mint ahogy a szépnek van a szép ideája. A posztmodern álláspont Umberto Eco nyomán a köv. oldalon ahogy látható,ettől eltérő.


Fracisco de Goya, A közös jó ellenében, 1810, részlet

Akarunk a rútsággal foglalkozni ?

Umberto Eco a posztmodern jelentős teoretikusa ezzel kapcsolatban két könyvet is írt, jelezve, hogy ezek a fogalmak egyenrangúak. Ezek a könyvek magyarul is megjelentek az Európa kiadó gondozásában: A szépség története, illetve a Rútság története.

Utóbbi könyvéből hosszabban idézünk: „a filozófusok és a művészek minden korban számos meghatározást adtak a szépségről […] Másként áll a dolog a rútsággal. A rútat többnyire a széppel szembeállítva határozták meg, de soha nem szenteltek neki terjedelmes értekezéseket, hanem csupán mellékesen, mintegy zárójelben utaltak rá. […]

Vajon a csúnyaságot egyszerűen a szépség ellentéteként kell meghatároznunk, mely ez utóbbi eszményképének változásait követi ? Vajon a rútság története pusztán a szépség történetének szimmetrikus ellenpárja volna ? […]

Ha megvizsgáljuk a szép és a rút szinonimáit, szépnek tartjuk ami bájos, kecses, kellemes, vonzó, élvezetes, elbűvölő, nagyszerű, csodálatos, becses, látványos, ragyogó, fenséges és pazar.

Addig a rút az, ami visszataszító, borzalmas, utálatos, groteszk, förtelmes, undorító, gyűlöletes, illetlen, mocskos, obszcén, rémületes, rettenetes, ijesztő, hátborzongató, ocsmány, rémisztő, gusztustalan, ormótlan, deformált […]


Hieronymus Bosch, Krisztus útja a kereszttel, 1510

Mindezeket látva a rútság egyfajta „autonómiája” bontakozik ki, sokkal gazdagabb és összetettebbnek mutatva azt, mint ha csupán a szépség különféle formáinak tagadása volna”

Szóval csak kb. száz éve, hogy a rútsággal külön foglalkozik az ember és véleményem szerint az emberi vizsgálódás sajátja, hogy sokszor kerüljük azt a tanulmányainkban, ami kevésbé felemelő vagy magasztos vonás lenne. Úgy tünik a negativ dolgokra jobban figyelünk, viszont a pozitív dolgokat irjuk le és követjük. Ez nem annyira a filózófia naivitása mint inkább emberiessége, és valószinüleg igy van jól.

Eco említi, hogy kivételek is akadtak, volt ki a rúttal foglalkozva, azt a széppel egyenrangú fogalomként kezelte, pl. Karl Rozenkrantz a Hegel tanítvány aki már 1853 ban megjelentette könyvét A rút esztétikája címmel. A szépséggel fogalkozó ókori szerzők után ez nagy idő és említsük meg, hogy utána nézve, a fenti könyv elég elvont volt, konkrét utalások és képanyag nélkül. Festői utalásokat, festői példákat, elsőként az 1900 –as „Mi a rút ?” című előadásában használt Franz Wickhoff osztrák műtörténész a Bécsi Filozófiai Társaság ülésén.

A mellékelt képet látva, ugye teljesen egyértelmű, hogy a visszataszító arcokat nem úgy állítjuk elő, hogy a szépség bizonyos jellemzőit elvesszük, hanem úgy, hogy a csúfság bizonyos jellemzőit az arcokra tesszük.

A filozófiai fogalmi ellentétek posztmodern feloldása.

 

 

 

 


























 


szoveg