Bevezetés: a posztmodernről
a modern korszakon belül és túl

Elhatárolódás a moderntől
a modernben

A posztmodern a modernizmus utáni korszak megnevezése, nagyjából az 1960-as évek végétől kezdve. A posztmodern a moderntől való elhatárolódásként született. A posztmodern nem fogadja el a modern kornak - a felvilágosodástól a XX század közepéig - azt az eszméjét, hogy az emberi értelem, az állandóan előre haladó tudományok és a technika lenne a megváltás felé vezető út. Nem veti el természetesen a tudomány és technika eredményeit, sőt értékeli is, de azok felsőbbrendűségét, önálló képességét az emberiség, a társadalom felemelésére kétségbe vonja.

 
1919

A modern tudomány és technika sikerei nyomában

A tudományos forradalom a matematikai módszerek sikeres alkalmazásával kezdődött az égi mechanikában. Az 1600-as években, az ismert világegyetem mozgástörvényeinek felfedezésével úgy tünt, az emberi észnek és rációnak sikerül elragadni az eget az istenektől.

+KÉP  Kezdetben kéményerdő, megfeketedett táj, később automata gépsorok, +KÉP tiszta laborok.

A felvilágosodás korától kezdve pedig, a tapasztalatra és a kísérletezésre épülő módszerek elterjedése a tudományok aranykorát hozta el. Az új felfedezések, az új energiaforrások, a találmányok és a gépesítés épp időben hozták meg az ipari forradalmat (az erdők faállománya ugyanis erősen megfogyatkozott Angliában). A technikai forradalom pedig ott, ahol azt sikerült végig vinni, elhozta az óhajtott gazdasági haladást (a meghóditott gyarmatokban viszont már kevésbé). Úgy gondolták tehát, immár a földi világ is kiszámitható lett, az egyes ember és a társadalom felemelése elérhető távolságban van.

E sikerek tették lehetővé, hogy a tudomány örökölje az elöző kor vallásától a hit bizonyosságát és egyuttal átvállalja a vallás embert jobbító szerepét. A haladás eszméit kiterjesztve úgy vélték, hogy a társadalom és a művészet fejlődésének útja is előirható a folyamatos újítás és haladás lépcsőfokain lépdelve. +TEXT  

Ahogy a keresztény középkor Isten országában látta a történelem célját, úgy a szocializmus a kommunizmusban jelölte azt meg. A modern kor képei: +DIA

A technika egyre fokozottabb iramban és sikeresen cserélte le mindazt ami elavult. A modern felfogás az értelem nevében azt diktálta, hogy a régi társadalmi szokásainkat, művészeti stílusainkat is mihamarabb újakkal kell helyettesíteni. A kialakult gondolkodásmód szerint, a későbbi az jobb, a régit folyamatosan meg kell haladni, társadalmi téren a régit le kell vetni, új célokat kell meghatároznunk és megvalósítanunk. De ahogy a tudomány és technika új eredményeinek birtokosai és legyártói hatalmat is szereztek mindezzel, úgy a társadalmi haladás eszméi is tulajdonképp a hatalom megragadásának eszközévé váltak az agressziv feltörekvő csoportok kezében.

Az átértékelés ideje elérkezett

A XX század első felében a társadalmi haladás képzete, igaz, hogy elferdítve, a fasizmusban és kommunizmusban csúcsosodtak ki, az álmokból rémálmok lettek. Ezek megtapasztalása a kultúra berkeiben az addigi mondernitás végét jelentették, ezzel a világ egy újbóli, szükséges átértékelését követelte meg, ha úgy tetszik a modern újjászületését, a megváltoztatott látásmód szerint.

Ami az építészetet illeti, a XX-ban elterjedt funkcionalista új építészet, lakást biztosított az egyre növekvő tömegek számára. +TEXT   Viszont az előző korok felfogásának, stílusainak teljes elutasításával, a túlzottan leegyszerűsítő törekvéseivel, a XX század második fele közönségének elismerését már nem tudta kivívni. A modern funkcionalista elvek alkalmazása kombinálva a haszonért folytatott versennyel (nem könnyű e kettőt a tömegtermelés területén elválasztani) oda vezetett, hogy az építészet megfeledkezett olyan célokról, ami egyébként elvárható lenne, a magasabb rendű humanizált belső környezet, az épület beilleszkedése a hagyományos városi környezetbe, a természeti környezet megtartása, védelme vagy újbóli kialakítása.

A modern építészet 1972 július 15-én d.u. 3 óra 32 perckor - vagy körül - halt meg, az USA St.Louis nevű városában.

Charles Jencks – A posztmodern építészet nyelve, 1977

+KÉP Pruitt-Igoe lakótelep +KÉP felrobbantása 1972. A fenti időpontban robbantották fel ugyanis a Pruitt-Igoe lakótelepet, amit 1951-ben a legmodernebb elvek szerint terveztek (tervezője Minoru Yamasaki, a Worls Trade Center tervezője). A "tiszta és higénikus " lakótelep az Amerikai Építészeti Intézet diját is elnyerte, de azt lakhatatlanná sikerült tenniök a lakóknak, egyáltalán nem követve az épület purista erényeit, annyira, hogy fenntartása vagy felújitása gazdaságilag lehetetlenné vált.


Pablo Picasso, 1906, Avignoni kisasszonyok
Edvard Munch, A kiáltás, 1893
Piet Mondrian, Broadway Boogie Woogie 1942-1943
Jackson Pollock, Number 7, 1951

+TEXT   A futurista kiáltvány. A technikai haladás imádatától a hadi gépezetek és pusztitás elfogadásáig.

A képzőművészet a folyamatos haladás jegyében meghozta az újabb és újabb stílusváltásait a művészet berkeit ismerőknek, de eltávolodott a széles közönségtől. Furcsa, hogy mintha az Internacionálé sorait ismételnék pl. a futurista festők: "A múltat végképp eltörölni, rabszolga-had indulj velünk !" Igaz voltak kivételek, mint a századfordulós art nouveau, a 20-30 években az art deco, de ezek épp attól kivételek, hogy rájuk nem a mozgalmi stílus volt a jellemző. Nem is volt e stílusnak pl. kiáltványa sem, mint pl. a futuristák, vagy szürrealistáknak, melyben a mozgalmi célok bejelentésre kerültek.

A 60-as években tehát egyszerre különböző területeken, az értelmiségiek megpróbáltak megválni az elöző, modern korszak eszmeiségétől , új látásmódot kidolgozni. Ekkor jön létre, először az építészeti írásokban a posztmodern álláspont (1966, Robert Venturi könyve - Összetettség és ellentmondás az építészetben), valamint a filozófiában (1971, az arab-amerikai Ihab Hassan először használja a posztmodern szót, majd 1979 Jean-François Lyotard, valamint Jean Baudrillard, Michel Foucault, Roland Barthes, Wolfgang Welsch, Thomas Kuhn, Paul Feyerabend, Umberto Eco, stb.).

Kritikus hangok úgy találják, hogy az eddigi céljainkat, a jobb jövőt igérő eszméinket támadják meg, ezeket veszik el tőlünk a posztmodern hirdetői, de nem kapunk cserébe új célokat, pedig az embereknek szükségük van egy jövőképre. De hát az igért jövőért cserébe többnyire jelenünkkel kellett fizetnünk. Ha eddig a modern kor minden napja csak egy újabb lépés volt a boldogabb jövő felé, ezentúl elfogadva múltat, megállapodva mában, nem a jövőtől kell várnunk a beteljesülést.

A posztmodern birálói felvetik, hogy új korszakot csak úgy bejelenteni nem más mint értelmiségi ügyeskedés, ami az újrakezdés, másság örömét adja, de nincs valós alapja. Egyáltalán milyen gazdasági történelmi változások indokolják az új irányzatot a filozófiában vagy a művészetben? Miféle eredményt tud felmutatni egyáltalán a posztmodern ? Hogy mindez mennyire jogosult, csak úgy tudjuk meg, ha megvizsgáljuk a posztmodern álláspontot.

A posztmodern korszakot bevezető 1968-as társadalmi megmozdulások.

A politikai Nyugat

1968 Párizs - A diáklázzadások

A politikai Kelet

1968 Prága - A Prágai Tavasz - kisérlet a demokratizálásra

Kinek nincs vesztenivalója ?

A Nyugat változás igényét tulajdonképp a háború utáni technikai fejlődés alapozta meg. Herbert Marcuse, USA-ban élő filozófus, 1964-ben megjelent művében, Az egydimenziós emberben mondja el a negatív véleményét az u.n. fejlett társadalomról, ahol a technika fejlettsége, a felkinált és reklámozott árúk halmaza a polgárok ellenzéki akaratát elolvasztja. A fejlett világ, ha nem is teljesen elégedett, harcolni sem akar már, mintha elég lenne az az autó, az a TV műsor, a vásárlás szabadsága, amennyi megadatott neki. A társadalom a médiák által szuggerált egyenes vonalon, szük egy dimenzióban működik, pénzét bankban tartja, bankkártyával fizeti az újabb és újabb reklámozott csoda termékeket, amit a nagyáruházakban vásárol, miután autóját leparkolta. De a 60-as évek fiataljai kezdtek másképp viselkedni, a felkinált életstilus kevésnek, kötöttnek és unalmasnak bizonyult. +TEXT   (Herbert Marcuse - Interjúrészlet)

1968 májusában a francia fiatalok egyes konkrét eseményekre reagáló lázzadása tulajdonképp az "apák", az idősebb generáció által elfogadott társadalmi szokások, kötöttségek és ellentétek elutasítása volt. Egy világra kiható kulturális, politikai és szexuális változás indult meg.

Diáktüntetések söpörtek végig Prága, Berlin, Róma, Madrid, Japán, stb. utcáin. Franciaországban egyébként 10 millió munkaválalló csatlakozott a hatalom elleni lázzadáshoz. Az itt bemutatott korabeli plakátokat a kulturális politikai követelményekből válogattuk: +DIA

A Nyugat felismerte, hogy a Vietnámi háború amerikai hivatalos indoklása hamis, valós célját és következményeit nem kéri. A kapitalista társadalmat felváltó fogyasztási társadalom pedig amit boldogításul hirdetnek, nem megoldás a kulturális feszültségekre, a társadalmi ellentétekre. Érdemes a francia eseményekkel kapcsolatosan elovasni itt az USA hirszerzés egykor titkos dokumentumát: +TEXT   Ami követelések és igények Párizsban akkor robbantak, majd elcsitultak, mai vliágunknak elfogadott és természetes részei lettek, habár a Marcuse által felvetett problémákra még nem érkezett megoldás ma sem.

1968 után a Nyugat már nem volt régi, és ez Keletre ugymond begyürüzött. Ahova a szavak nem jutottak el, oda a zene eljutott, a hatvanas évek lázzadásának egyik ereje a zenében volt. +TEXT (Bob Dylan idézet)

Ha nem is minden egyszerre történt - tulajdonképp a változás már a beat nemzedékben és a hippi +DIA mozgalomban megindult - de végül gyökeresen más lett az életstílusunk, pluralistább lett a gondolkodás, átalakultak az öltözködési (a demokratikus farmer pl.), étkezési, szexuális szokásaink (fogamzásgátló révén is persze). Olvassuk el a pesti rendörkapitányság egy elemzését ebből az időkből: +TEXT  

Megfigyelhető, hogy e mozgalmak nem a hatalomra törekedtek, többnyire ennél békésebbek voltak, csak reformokat követelve. Sok párhuzamos irányzat, Che, Mao, Marx, Új Baloldal, stb. követői más-más csoportokat alkottak, de a hatalom ellen képesek voltak összeállni. Ami agresszivebb volt az a hatalom reakciója Párizsban és Prágában is pl.

A posztmodern meghatározása
és pozitiv értelmezése

Egy letisztult definició

Jóllehet a posztmodernizmus a végső meghatározások hiábavalóságát hirdeti, meg az értelmezhetőségek sokaságát, mégis most mintegy pozitiv posztmodernként viszonyulva a témához, íme egy jó leírás, egy, a XX század végén irt összefoglaló műből:

A posztmodern alapvető tapasztalata az, hogy a legkülönbözőbb tudásformák, életmódok, cselekvési minták a legmesszemenőbb értelemben jogot formálhatnak a létezésre. […]  A posztmodern tehát a pluralizmus felfogása, a posztmodernizmus pedig az, ami ezt a koncepciót védelmezi. […] A posztmodern offenzív módon érvel a sokféleség mellett – a másság jogának tapasztalata alapján. […]

(Wolfgang Welsch – Unsere postmoderne Moderne [Posztmodern korunk, 1991])

Ezzel tehát a posztmodern filozófia elutasítja a megelőző irányzatok azon törekvését, hogy elítéljék a tőlük eltérő irányzatokat. Kiemeli, viszont valamennyi irányzatból a hozott újdonságokat, ami gazdagítja nézőpontunkat a természetről, az emberi gondolkodás módjáról, stb. Így egy békésebb, kevésbé szélsőséges posztmodernizmus felfogásában a modern kor irányzatai is ennek megfelelően értékeltek.

Jól látható a fenti meghatározásból, de mondjuk itt határozottan ki, hogy a posztmodern nincs ellentétben a modernnel, sem a tudománnyal vagy a technikával és sem az elöző korokkal. Viszont ha a keresztény korban az isteni kinyilatkoztatás, a kanonizált szövegek jelentették a megismeréshez vezető utat, a modern korban pedig a tudomány a megismerés útja, akkor a posztmodern álláspont szerint ezek csak egy-egy utat jelentenek a világ megismerése felé. A posztmodern nem annyira új korszak, mint új látásmód és értékelés. +TEXT (Feyerabend idézet)

 


Fentebb e weblapon említett szerzők fényképeiből is elrejtettünk:
1.sor Umbert Eco,
2.sor Edmund Husserl, Karl Marx,
3.sor Ludwig Wittgenstein, Guillaume Apollinaire,
4. sor Henri Bergson, Paul Feyerabend

Mindenki és minden mehet... vagy mégse?

Ha Feyerabend fenti konstruktiv mondatát elfogadjuk, ami destruktiv, arról is beszélni kell. Hírhedtté vált szállóigéje, az "anything goes", minden elmegy, minden elfogadható, a posztmodernt a relativizmus és az irracionalizmus területére sodorja...

Az Anything goes következménye sajnos többnyire a
Anything goes, goes to Nihilism, vagyis ha minden elfogadható, akkor nem lenne semmilyen érték, semmit nem tudunk biztosan. Ez valóban egy részlet Feyerabend müvéből, de a környezet amiben ezt említi, a megismerés haladása, a tudomány sikerének biztosítása. És ezen a területen és ilyen céllal nem látja követendőnek az addig kidolgozott vagy bevált módszerekhez való ragaszkodást. +TEXT (Feyerabend idézet)

A posztmodern relativizmus nem jelenti azt, hogy mindenkinek egyenlő módon igaza lenne, legyen az csillagjós, agressziv erdőkitermelő cég, iszlám szélsőséges, profithajhász autógyáros, cápauszonykereskedő, környezetet nem kimélő vegyipari cég, stb. A posztmodernizmust támadó kritika, annak relativizmusa, bizonytalansága, gyávasága miatt, teljesen jogos, de lehet és kell tenni éppen ezért pozitiv irányban is, a morál, a társadalom, a gazdaság, a politika, a tudomány összhangja irányában. Igen, ez kevésbé posztmodern egy mondat volt, de épp ezért gondolom, hogy a modern benne foglaltatik a posztmodernben.

És ilyen mondatokkal lehet és kell még folytatni, ha nem akarjuk, hogy a posztmodern öszinteséget kisöpörje a határozatlasága, tehetetlensége. A viszonylagosság ne legyen egyben határozatlanság, a múlt elfogadása ne legyen szemethunyás, a jövő nagy narrativáinak elvetése ne legyen nemtörödömség, a szabadság ne legyen szabadosság. Tudatában vagyok, hogy ez eddig kevésbé sikerült...


szoveg

A futurista kiáltvány

1910. év március hó 8-án a turini Chiarella színház színpadán, 3000 emberből álló közönség, művészek, íróemberek, diákok és kíváncsiak előtt hirdettük ki első kiáltványunkat, egy heves és lelkes támadást, mely magában foglalta minden utálatunkat, mélységes megvetésünket és lázadásunkat a közönséges ellen, az akadémikus középszerűség ellen és mindennek az őrült kultusza ellen, ami régi és ami szúette.[...]

A mi folytonosan növekvő igazság iránti vágyunk nem elégedhetik meg többé a formával és színnel oly értelemben, mint ahogyan azt eddig felfogták.

A mozdulat, amit mi vászonra festeni akarunk, nem lesz többé az egyetemes mozgásnak egy megrögzített pillanata, hanem egyszerűen maga a mozgás érzete.

Lényegében minden mozog, minden rohan, minden változik a legnagyobb gyorsasággal. Egy körvonal sohasem áll mozdulatlanul előttünk, hanem szünet nélkül majd feltűnik, majd elvész és a recehártyán a képnek egy állandó benyomását adja, a tárgyak mozgás közben megsokszorozódnak, egymást követve eltorzulnak, mint a gyors rezgések a térben, melyet befutnak. Eszerint egy vágtató lónak nincs négy lába, hanem húsz és mozgásuk háromszögalakú.[...]

Kijelentjük, hogy:

1. Meg kell vetni az utánzás minden nemét és dicsőíteni az eredetiség minden formáját;

2. Feli kell lázadni "az összhang" és "jóízlés" szavak zsarnoksága ellen, e túlságig nyulékony kifejezések ellen, melyekkel Rembrandt. Goya és Rodin műveit is könnyen szét lehet rombolni;

3. A műbírálatok fölöslegesek, sőt károsak;

4. El kell vetni minden mostanáig használt módot, az acélos, gőgös és sebesség lázában forrongó életünk kifejezésére;

5. Az "Őrült" elnevezést, mint megtisztelő címet kell tekintenünk, mellyel elnémítani igyekeznek minden újítót;

6. Az emberrel veleszületett komplementárizmus feltétlen szükséges a festészetben, mint a költészetben a szabad vers és a zenében a polifónia;

7. Az egyetemes mozgás úgy ábrázolandó a festészetben, mint a mozgás érzete;

8. A természet visszaadásának módjában mindenek fölött az őszinteség és szüziesség szükséges;

9. A mozgás és fény a testek anyagiasságát megsemmisítik.

Harcolunk:

1. Az aszfalt-színek ellen, melyekkel az idő patináját igyekeznek kierőszakolni modern képeken;

2. Laposan festett, felületes és elemi archaizmus ellen, mely utánozza az egyiptomiak vonalas modorát, lealacsonyítva a festészetet egy erőtlen, gyerekes és nevetséges sintézissé;

3. A szecesszionisták és a függetlenek hamis kultusza ellen, mely új akadémiákat létesített, melyek csak oly részletezők és modorosak, mint elődeik;

4. A meztelen ellen a festészetben, mely szintén oly undorító és unalmas, mint a házasságtörés az irodalomban.

Magyarázzuk meg az utolsó pontot. Semmit se tekintünk mi erkölcstelennek; a meztelen egyhangúsága az, amely ellen harcolunk. Azt llítják, hogy a tárgy mellékes és minden az előadás formájában rejlik. Helyes. Mi is elismerjük. De ez ötven évvel ezelőtt volt csak feltétlen és megtámadhatatlan igazság, de ma többé nem az; azon pillanattól kezdve, mióta a festők, megszállva az őrületes vágytól, hogy maitresseik testét közszemlére állítsák, a meztelen műtárlatainkat rohadt sonkák vásárjává tette.

Mi követeljük tíz éven keresztül a meztelennek a festészetből való teljes kiküszöbölését.

Umberto Boccioni Milano
Carlo D. Carra Milano
Luigi Russolo Milano
Gino Severini Paris
Giacomo Balla Róma

 

Bizalmas - külföldi terjesztése tilos
1968. május 10.

USA Külügyminisztérium,
Kutatási és hírszerzési osztály
Feljegyzés a külügyminiszternek,
INR - Thomas L. Hughes
Tárgy: A francia újbaloldal és háttérbe szorított kommunisták

Diákzavargások. Az algériai háború vége óta a francia diákok nem sok politikai aktivitást mutattak. Talán amiatt, hogy a háború élménye érzelmileg kimerítette ôket, az elmúlt öt évben nem nagyon tettek többet azon túl, hogy szinte már gépiesen tüntettek a jobb ellátottságért és a vietnami háború ellen. Az utóbbi idôben azonban a helyzet megváltozott: Párizs hatalmas demonstrációk színhelye lett, és a diákok ádáz harcba szálltak a rendôrökkel.

"Professzorok, vének vagytok." Súlyos tévedés lenne a francia diákok jelenlegi zaklatottságát a hagyományos politikai erôk számlájára írni. A most Franciaországban kibontakozó jelenséget az újbaloldal irányítja, amely mind a demokratikus pártokat, mind pedig a kommunistákat elveti, azon az alapon, hogy egyaránt részei ugyanannak az államgépezetnek. Az újbaloldal most akar forradalmat, és inspirációját Mao, Che Guevara és Regis Debray mûveibôl meríti. Közvetlen elôzményeit nem a tradicionális francia politikai hagyományokban kell keresnünk, hanem az új keletû, hasonló, egyesült államokbeli és német mozgalmakban. A tüntetések alatt gyakran hallható szlogen: "Professzorok, vének vagytok!" nem sokban tér el attól, amit az USA-ban skandálnak: "Ne bízz senkiben, aki harmincon túl van."

Az újbaloldal kétségtelenül egyhangúlag ellenzi a vietnami háborút, ez azonban csak egy része annak a küzdelemnek, amelyet az ellen a társadalom ellen folytat, amely szerinte a munkásosztály és az elmaradott nemzetek elnyomásával alapozta meg saját jólétét. Az újbaloldal azt vallja, hogy az egyetemek, amelyeket a francia intézményrendszer a status quo fenntartására használ, aktívan részt vesznek ebben az elnyomásban. A jelenlegi tüntetések célja az, hogy változásokat idézzen elô az egyetemeken és aztán a társadalom egészében.

Törpe kisebbség. Még a legtúlzóbb becslés szerint is a francia újbaloldal a diákságnak csupán nagyon kis hányadát tudhatja maga mögött. A csoport egyáltalán nem egységes, hanem szervezetlen szekták - anarchisták, maoisták és gyakorlatilag tetszôleges filozófiai elmélet ihlette csoportosulások - laza tömörülése. Az újbaloldal tevékenykedése az idei iskolaév kezdete óta a Párizs külvárosában lévô ultramodern nanterre-i campusra koncentrálódott, ahol maroknyi diákcsapat több száz hívet maga köré toborozva az újbaloldal szószólójaként lépett fel. Az újbaloldal valószínûleg azért tudott ennyi támogatót szerezni Nanterre-ban, mert itt is, mint másutt Franciaországban a diákok a felsôoktatási rendszert idejétmúltnak, elégtelennek találják. Az adminisztratív és pedagógiai módszerek a múlt századra tekintenek vissza, továbbá nagy gondot jelent a túlzsúfoltság. Ironikus módon a megfelelô épületek és felszerelés hiánya Nanterre-ban nem is olyan súlyos probléma, mint más egyetemeken, például a Sorbonne-on, de nyilvánvaló, hogy a diákok nagy része jelentôsen elidegenedett tanáraitól és az adminisztrációtól, valamint a társadalom egészétôl. Az is lehetséges, hogy nem szeretik a külvárosi elszigeteltség érzését, ami valóban újdonság a párizsi diákság számára.

Nanterre-ben a nyugtalanság erôszakba torkollott március 22-én. A magukat "veszetteknek" (Les enragés) nevezô mintegy 150 diák elfoglalta az adminisztratív épületeket. [Az elnevezés utalás az 1793-94-es jakobinus diktatúra "szélsôbaloldali" csoportjára.]

Az erôszak csak fokozódott az ezt követô hetekben, mivel a "veszettek" folytatták tüntetéseiket, és összecsaptak a szélsôjobboldali diákokkal.

A francia felsôoktatási vezetés utasítására végül május 2-án Nanterre-t bezárták.

Még ugyanazon a napon a "veszettek" nyolc vezetôjét az egyetem Fegyelmi Tanácsa elé állították. A diákok azonnal kivonultak Párizs utcáira, hogy tüntessenek a nanterre-i egyetem bezárása ellen, és amnesztiát követeljenek a diákvezetôknek. Ekkor követték el a francia egyetemi vezetôk azt az alighanem súlyos hibát, hogy rendôrségi beavatkozást kértek a tüntetés leverésére, méghozzá magában a Sorbonne épületében. A középkor óta élô hagyomány szerint az egyetemek fizikailag körülhatárolható részei általában menedéknek minôsülnek, immunitást élveznek az államhatalommal szemben. A rendôrség behatolása az immunitást élvezô épületbe a szó szoros értelmében az utcára szólította a diákság hatalmas tömegeit, amelyek addig nem vettek részt a tüntetésben. Az akció a mindaddig szunnyadó Nemzeti Diákszövetséget (UNEF) és az egyetemi tanárok szakszervezetét (SNESUP) is arra ösztökélte, hogy csatlakozzanak az akcióhoz, és jelentôs szervezô erejévé váljanak az ezt követô hét demonstrációinak.

A jelentések szerint legalább 20 000 diák vett részt egyetlen felvonuláson Párizsban. Ráadásul szinte minden francia egyetemen hatalmas szimpátiatüntetések zajlottak.

Az újbaloldal sikerének okai. A viszonylag kis létszámú újbalos diákok csak akkor váltak képessé ilyen kiterjedt tüntetéssorozat elôidézésére, amikor céljaik sok francia diákban rokonszenvet keltettek. A diákoknak számos komoly panaszuk van - ilyenek a túlzsúfoltság, elavult szabályozás -, melyekre a francia kormány nem adott kielégítô választ. Az a pánikszerû reakció, ahogy a rendôrséget behívták a Sorbonne-ra, majd a Sorbonne bezárása, amit a Le Monde "hidegvérrel elkövetett baklövésnek" nevezett, kétségtelenül a radikálisok kezére játszott.

Burzsoá csemeték. A francia újbalosok felkelésének egyik elragadó vonása a kommunisták velük szembeni reakciója: a kommunisták magukat mindig a forradalom élcsapatának tartották, történjen az akár a diákok körében, akár máshol. Ám hirtelen arra eszméltek, hogy egy maréknyi radikális diák háttérbe szorította ôket. Az elmúlt években a kommunisták megbélyegezték a saját diákszervezetükben mûködô Kína-barát frakciókat, és el is távolították ôket, anélkül hogy túl nagy jelentôséget tulajdonítottak volna nekik. 1968. január 5-én a L'Humanité, kommunista napilap azt írta: "A munkások és értelmiségiek eltökélten visszautasították, hogy azokat a kalandorokat kövessék, akik Mao Ce-Tung gondolatainak szajkózásán kívül mással nem tudtak szolgálni." A Nanterre-ben bekövetkezett események fokozták a feszültséget, és ennek hatására váltak egyre elkeseredettebbé és védekezôbbé a diákság elleni kommunista támadások. Egy napra rá, hogy Nanterre-t bezárták, és Párizsban felkelések törtek ki, a Kommunista Párt vezetôségének tagja, George Marchais terjedelmes cikket írt az újbaloldalról, amelyben figyelmeztetett, hogy a kommunistáknak "nem szabad alábecsülniük ördögi mûvüket", és "energikusan le kell ôket leplezni, ugyanis ezek alapvetôen a De Gaulle-féle hatalom és a nagy kapitalista monopóliumok érdekeit szolgálják". Marchais személyeskedô hangnemben folytatta támadását: Ezek a "nagyburzsoá csemeték lenézik a munkásosztályt, és forradalmi lelkesedésük is hamar ki fog hunyni, mihelyst arra kerül a sor, hogy átvegyék apáik üzleteit, és kizsákmányolják a munkásokat a kapitalizmus legszentebb tradícióinak jegyében". Két nappal késôbb a L'Humanité azzal vádolta meg ôket, hogy "a kormány malmára hajtják a vizet a diákság elleni küzdelemben", mivel agent provocateurként lejáratják a diákmozgalmat, és ezzel eltávolítják a népet a diákok ügyétôl.

A kínai reagálások. A francia kommunista állásfoglalás erôteljes reakciókat váltott ki a kínai kommunistákból. Az Új Kína Hírügynökség ezt azzal juttatta kifejezésre, hogy a tüntetéseket a "a dekadens francia oktatási rendszer elleni tömegtiltakozásként" mutatta be. A kínaiakat különösképpen az zavarta francia elvtársaik szemléletében, hogy "még arra is képesek voltak, hogy összefogjanak a fasiszta rendôrséggel a diákmozgalom kegyetlen elfojtásában… A revizionista klikk egyik tagja még cikkeket is írt a L'Humanitében, hogy lejárassa a diákok igaz ügyét."

A francia kommunista dilemma. A lázadások folytatódásával úgy tûnt, mintha a francia kommunisták kezdtek volna megrémülni, hogy kimaradtak az eseményekbôl. Ami eredetileg csak néhány száz szélsôséges kísérlete volt, gyorsan általános baloldali diáktiltakozássá vált. Csak feltételezhetjük, hogy a kommunisták úgy érezhették, hogy veszélyesen elszigetelôdtek a diákságtól, ugyanis határozottan megváltozott a kommunista nyilatkozatok hangvétele. Még ha nem is értettek egyet az újbalosokkal és módszereikkel, a védelmükre keltek, amikor a rendôri brutalitást és az egyetemek siralmas állapotát ostorozták.

Majd kiderül, hogy a kommunisták képesek lesznek-e befolyásolni a tüntetéseket a jövôben, ámbár az újbalos eszmékkel szembeni konzervatív beállítottságuk ismeretében ez nem tûnik valószínûnek. Jelentôsen megnôtt a diákok támogatottsága általában a népesség körében, ezt bizonyítja a France-Soir május 9-én végzett közvélemény-kutatása is, amely szerint a párizsiak nagy része helyesli a diákok követeléseit. Nagy valószínûséggel állítható, hogy a diákok csak késôn kapták meg a hivatalos kommunisták támogatását, és akkor sem eléggé. A diákok körében egyre elterjedtebb az a nézet, hogy a kommunisták részét képezik a fennálló rendszernek és kormányzatnak, amely véleményük szerint valamennyi kapitalista berendezkedés közül a legundorítóbb fajta.

A dokumentum a washingtoni National Security Archives állományából való, XRPOL 13-2FR. A dokumentum titkosságát 1998. szeptember 3-án oldották föl. Másolata, más '68-as amerikai diplomáciai anyagokkal együtt, megtalálható a budapesti Nyílt Társadalom Archívumban.

A fővárosban is felbukkant a hippi-jelenség elferdült vetülete az amerikai, angliai és franciaországi beat-hippi mozgalomnak. Amennyiben elterjed, veszélye abban áll, hogy a nyugaton jelentkező – néhány vonatkozásban pozitívként is értékelhető (háborúellenesség, bevonulási kötelezettség megtagadása, a fennálló társadalommal szembeni sajátos ellenállás) – mozgalomból, elsősorban a munkakerülés, a szexualitás felfokozása, ferde hajlamok kifejlesztése, kábítószer-élvezet (LSD) kerülne át hozzánk. Adataink szerint a fiatalok túlnyomó része nem tudatosan, hanem inkább kedvtelésből, szórakozási igények sajátos kielégítése érdekében fordul e jelenség felé. A veszély elsősorban abban jelentkezik, hogy politikailag zavaros és ellenséges beállítottságú elemek, büntetett előéletű fiatalok, volt galeri vezérek és hangadók igyekeznek maguk köré gyűjteni a tájékozatlan, a jelenség lényegét nem látó fiatalokat

1968 május 18-án Budapestre érkezett a Nashville Teens angol beat zenekar… Mind a délelőtti, mind a délutáni műsor zavartalanul bonyolódott le. A beat zene hatására bekövetkező – már megszokott – üvöltéséken, sikításokon, fütyüléseken, ütemes rángatózásokon túl, az előadások alatt nagyobb csoport által szervezett rendbontás, rongálás, gyújtogatás, rakétafellövés, stb. nem történt.

Kenyeres István: A Superman hippik és a tanácstalan rendőrök. A Budapest Rendőr-főkapitányság és a hippik 1968-ban. Magyar Országos Levéltár.

Herbert Marcuse
INTERJÚ

Hogyan látja az ifjúság szerepét ?

A mai fiatalok jelentik - s ezt bátran kimondom - az élcsapatot; Kiváltságos helyzetükből adódóan ők az avantgardizmus hordozói. A fiatalok a szervezett társadalomban aránylag gyengén integrálódtak, ebből következik, hogy lelkiismeretük és szükségleteik a fennálló renddel radikálisan szembekerülnek. Gyenge integrációjuk készteti őket arra, hogy a „tömegtől” elkülönüljenek.

Véleményem szerint ez az elkülönülés a történelemből ismert összes forradalom egyik tényezője volt. A radikális változások bölcsőjénél mindig ott bábáskodik egy aránylag kisszámú értelmiségi csoport, amely minden forradalmi átalakulás kezdetén előőrsként működik, és csak később talál népi támogatásra…

(1973)

J.J.P.OUD
A monumentális városkép

De Stijl folyóirat 1917/18 1 szám.

A modern várostervezésben egyre kevesebb szerepet játszik az egyéni kezdeményezés, az egyes épület helyét pedig a lakótömb és a lakótelep foglalja el. A modern utcakép ennélfogva éles ellentéte lesz a réginek, ahol a házak még önkényesen kapcsolódtak egymáshoz. Az új utcaképet a jövőben a lakótömbök uralják majd, amelyben a házak ritmikus felület- és tömegjátékban rendeződnek el...

A modern tömbépitkezés jellegzetes szépsége a meghatározott ritmusban és a modern anyag felhasználásában fog megnyilvánulni. Véget ér a magas tető uralma, el kell fogadni a lapos tetőt összes konzekvenciájával együtt: horizontális áthidalások megoldása vas- és betonelemekkel, falfelüleltek és falnyilások kiképzése új anyagokkal.

A lakótömb-épitészet ilyen módon erősen rányomja majd bélyegét a modern épitészetesztétikára

Forditotta, Szeredás András

A posztmodern filozófiához, az előző korok gondolkodóinak, Nietzsche, Bergson, Husserl, Heidegger, Wittgenstein munkássága vezet el. Husserl, az itt közölt idézetben a tudomány, a filozófia nézőpontját elemzi, efelett aggódik. A nézőpontváltozás azóta, épp a posztmodern révén megtörtént, a tudomány és filozófia érdeklődése pluralistább lett. A tudomány és a technika a saját területén ma sincs válságban, ahogy Husserl idejében sem volt, ahogy ezt le is írja alább, söt azóta, egy előre nem látható magas szintet ért el, átváltoztatva korunkat ebből a szempontból. Mindemellett viszont Husserl gondolatai tisztán megfogalmazzák a most már megtörtént posztmodern nézőpontváltás szükségességét.

Edmund Husserl (1859 - 1938)
Az európai tudományok válsága

A TUDOMÁNYOK VÁLSÁGA MINT AZ EURÓPAI EMBERISÉG RADIKÁLIS ÉLETVÁLSÁGÁNAK KIFEJEZŐDÉSE

...De miként beszélhetnénk közvetlenül és teljes komolysággal általában a tudományok válságáról, tehát a pozitív tudományokéról is, beleértve a tiszta matematikát, az exakt természettudományokat, amelyekben mindenkor a szigorú és rendkivül sikeres tudományosság mintáit csodáljuk ? ...

A 19. század második felében a modern ember egész világszemléletét kizárólag a pozitív tudományok határozták meg; tekintetét az ezeknek köszönhető „prosperity” homályosította el...

A nyilvános értékelésben bekövetkezett fordulat kiváltképp a háború után vált elkerülhetetlenné, ami, mint tudjuk, az ifjabb nemzedék a tudományokkal szemben megnyilvánuló ellenséges hangulathoz vezetett. Életünk nehézségei közepette - mondják - ennek a tudománynak nincs semmi mondanivalója számunkra. A tudomány elvileg éppen azon kérdések felvetését zárja ki, amelyek boldogtalan korunkban a legvégzetesebb változásoknak kiszolgáltatott emberek számára a legégetőbbek: mert egész emberi létezésünk értelmes vagy értelmetlen mivoltára vonatkoznak. ...

Mi mondandója lehet a tudománynak észről és ésszerűtlenségről, rólunk, emberekről mint e szabadság szubjektumairól? A pusztán fizikai tudománynak magától értetődően semmi mondandója nem lehet, hiszen minden szubjektivitástól elvonatkoztat. Ami másrászt a szellemtudományokat illeti, amelyek valamennyi szakága és általános diszciplínája végtére is az ember szellemi létezését, tehát történetiségét vizsgálja - nos, mint mondják, ezek szigorú tudományossága megkövetelei, hogy a kutató gondosan határolódjék el minden értékelhető állásfoglalástól, minden olyan kérdéstől, amely a tematikusan tekintett emberiségnek és kulturális képződményeinek ésszerűségére vagy ésszerűtlenségére vonatkozik...

Nem mindig tiltották ki az emberiség legsajátabb kérdéseit a tudományok köréből, nem mindig hagyták figyelmen kivül belső viszonyukat valamennyi tudományhoz, még azokhoz is, amelyek tárgya (mint a természettudományokban) nem az ember. Hiszen a maiaktól különböző viszonyok között a tudomány még elmondhatta magáról, hogy jelentős szerepet játszik a reneszánsz óta teljesen újjáalakuló európai emberiség történelmében, sőt, tudjuk, vezető szerepet játszott ebben az újjáalakulásban is...

Korunk pozitivista tudományfogalma tehát - történetileg szemlélve maradványfogalom. Köréből kihulltak mindazon kérdések, amelyek a hol szükebben, hol tágabban értelmezett metafizika fogalmaihoz kötődtek, s így azon kérdések is, melyeket homályos elnevezéssel "legfőbb és végső kérdéseknek" mondunk.

Atlantisz kiadó, 1998, Forditotta, Berényi Gábor és Mezei Balázs